A legszimpatikusabb macska - Garfield

Még a mozi iránt mérsékelten érdeklődők is sejthették: a jó üzleti érzékkel megáldott amerikai stúdiódőnökök egyszer Garfieldot is beleerőltetik szélesvászonba. A kísérlet azonban nem sült el rosszul: a gyerekek nevetnek, a felnőttek ugyancsak, Till Attilának pedig lesz mihez kezdenie a Megasztár utolsó, negyvenharmadik fordulója után.

Jim Davis, a képregény szülőatjya nagyon ráérzett valamire. Garfieldot ugyanis utálnunk kéne. Ronda, kövér, gonosz, és egyáltalán: minden tulajdonsága a pokolra kell, hogy vigye, ha egyszer elfogy mind a kilenc élete. Hobbipszichológusok hada juthatott arra az eredményre, hogy az emberek tudják szeretni a kendőzetlenül visszataszítót, ha elég narancssárga és azért mégis szorul belé valami kedvesség is.

Miután a három kockás történetek egyik legnagyobb alakja vált a macskából, nyilvánvaló lett: egyszer be kell lépnie a másodpercenkénti huszonnégy kocka világába is. A történet a hagyományok jegyében kellőképp egyszerű: az antihős hőssé avanzsál, vagyis Garfield, életében először – és feltehetőleg utoljára – csinál valami nagyon önzetlent. Erre akkor nyílik alkalma, amikor Jon, a gazdi befogad egy kutyát, Odie-t, akit az ellenszenves kóstolgatások után Garfield egész egyszerűen kizár birodalmából. Odie, aki egykor Magyarországon az Ubul névre hallgatott, elindul a nagyváros felé, ahol lecsap rá egy tehetséges kutyákra vadászó, kiégett televíziós műsorvezető, és vinné New Yorkba fellépni. Valóban, a sztori dokumentumfilm-gyanús, különösen amikor Garfieldnak egy falka kutya segít megtalálni az egykor gyűlölt ebet.

A film egyetlen, bár komoly szépséghibája abból következik, hogy valakik megpróbáltak kilencven percnyi cselekményt köríteni a narancs macska köré, amit egyébként Tilla magyar hangja feledtet velünk. Garfield ugyanis alapvetően mégis három kockára van kalibrálva: történik valami, mi pedig várjuk az ő reakcióját. Nos, ez vásznon kevéssé lenne működőképes koncepció, így igazi hűséget a kiváló alapanyag iránt kár várni. Mindez a négy és hat év közötti nézőket persze cseppet sem érdekli, de akik hajlanak a filozofálgatás felé, legalább el vannak ezzel a gondolatmenettel jó tíz percig. Utána újra tudnak figyelni az egyszerűségében is kellőképp szórakoztató filmre, és Till Attila kiváló szinkronhangjára. No meg Garfieldra, aki már jó harminc éve az, aki. Talán ez a legszimpatikusabb benne.